Amikor a romeltakarítás fáradságos és hosszadalmas munkája folyt, látták csak meg a Város lakosai, milyen súlyos károk keletkeztek a tűzvész következtében. Megkísérelték számba venni, mi az, ami végleg elpusztult, mi az, ami helyreállítható. A legrégibb, legtiszteltebb szentélyeket a tűz elhamvasztotta, és velük együtt sok fogadalmi ajándék, műkincs vált a lángok martalékává.
A szilárd anyagokból, kőből épített házak kevesebb kárt szenvedtek, mint a hagyományos módon emelt épületek. A legsűrűbben lakott városrészek beomlott bérháztömbjeinek hajléktalanjait ideiglenes szállásokon helyezték el. Az előkelő, gazdag polgárok a környékbeli, vagy vidéki villáikban várták meg, amíg az újjáépítés gondjai elhárulnak, és Róma megint - Róma lesz.
A senatorok legfeljebb a múlhatatlanul szükséges tanácskozásra utaztak Rómába. Nero a Város határában fekvő Serviliusi Kertekben (Horti Serviliani) lakott. Hogy ezek pontosan hol voltak, nem lehet megállapítani, egyes feltételezések szerint a Város déli vagy nyugati részében lehettek. A római szokásoknak megfelelően a villa hatalmas parkjában több fényűzően berendezett ház állhatott, ahol a császár udvartartása, a praetorianusok alakulata ideiglenesen elhelyezkedhetett. A parkban híres görög művészek, Ρraxitelés, Skopas szobrait helyezték el. (Plin. N. H. XXXVI 5, 23, 26.)

Nero nagy szenvedéllyel vetette bele magát az újjáépítés megszervezésének nagy munkájába. Személyesen foglalkozott a felmerült kérdésekkel. Megbízta építészeit, készítsenek terveket a Város újjáépítésére. Mindenekelőtt nagy gondot okozott a romeltakarítás. Nero az Ostia melletti mocsarakat jelölte ki „szeméttelepnek”, ide kellett a leégett épületek romjait, a roncsokat, a bontási anyagot szállítani.
A folyami hajók, amelyek Ostiából élelmiszert szállítottak Rómába, visszafelé vívó útjukon kőtelesek voltak törmeléket, roncsanyagot szállítani, hogy azok azután a mocsarakba kerüljenek. (Az 1877. évi ásatások során kiderült, hogy a romeltakarítás munkáját nem végezték el maradéktalanul; a régészek megállapították, hogy a nehezen elszállítható romok egy részét a helyén hagyták, az új épületeket reájuk építették.)

A szentélyeket - ahol lehetett - a megmaradt alapokon, persze emlékezet szerint, eredeti formájában állították helyre, mert az istenek így lelték kedvűket bennük. Minden valószínűség szerint elsőnek a Vesta templomát állították helyre, az állami és családi kultusznak ezt a fontos helyét. Nero ebből az alkalomból pénzt veretett.
A forgalomba hozott arany- és ezüstérmék hirdessék birodalomszerte, hogy a császár újjáépítteti Rómát, és Vesta temploma ismét áll! Az érme előlapján Nero babérkoszorús arcmása látható, köriratán nem látható a sok címe, hanem mindössze: NERO CAESAR AUGUSTUS. A hátlapon Vesta kör alakú templomát, ennek hat oszlopát, kupoláját mintázták meg. A templom négy lépcsőfok magasságú emelvényen áll, az oszlopok kőzött az istennő szobra tekint előre. A körirat csak ennyi: VESTA.

Gondot jelentett a lakóházak újjáépítése, a császár azt kívánta, hogy az meghatározott rend szerint történjék. Nero két építésze, Severus és Celer, latinosan hangzó nevük ellenére a Közép-Keletről származó görög művészek voltak. Az újjáépítés során a két építész bebizonyította kiemelkedő képességét. Új Rómát akartak, ez volt a császár óhaja is, hiszen a régi Város az i. e. 390-ben történt felgyújtása óta rendszertelenül, csúnyán épült.





Kisebb-nagyobb házakat emeltek a sík területeken, emelkedőkön, halmokon, rossz anyagból, stílustalanul. Csak ha egy ház leégett, és ez nemritkán fordult elő, építettek helyébe jobbat, hacsak a spekuláció nem tartotta ezt felesleges fényűzésnek. Az alexandriai történész, Timagenes, Róma ádáz ellensége (az i. e. I. század második felében élt a Városban), csak azért nem örült a háztüzeknek, mert véleménye szerint a romokból majd szebb házakat építenek. (Sen. Ep. mor. 91, 13.) Augustus kötelességének tartotta, hogy Rómát szépítse, a középületeket, templomokat, márvánnyal burkoltatta. Minden igyekezete hiábavaló volt, pompás épületei most elhamvadtak.

Severus és Celer szeme előtt olyan szép városok példája lebegett, mint Antiochia vagy Alexandria. Új útvonalakat, széles utcákat terveztek. Az utcák mellett épített házakat szegélyezze árkádsor, hogy a háztömbök homlokzata védett legyen. A bérháztömbök (insulae) magasságát meghatározták, négy emeletnél többet nem szabad építeni; a házfalak nem tapadhattak egymáshoz, ezentúl tűzfal válassza el őket egymástól.
Minden háztömbben udvart létesítettek, hogy a lakások levegősebbek (es kevésbé tűzveszélyesek legyenek). A császár a romoktól megtisztított telkeket az építtetők rendelkezésére bocsátotta. A költséges építkezési módnak a fedezetét Nero maga kívánta előteremteni, és a Városnak adni. Sőt az építtetőknek, vagyoni helyzetűknek, társadalmi állásuknak megfelelő jutalmat ígért, ha a magánházakat vagy a bérházakat meghatározott időn belül felépítik.

Serényen folyt a munka, az emberek hajlékhoz akartak jutni, és természetesen elnyerni a császár ígérte jutalmat, hiszen ezzel az építési költségek csökkentek. Viszont a költségeket megemelte, hogy az új építési szabályrendelet értelmében új módszer szerint kellett építkezni, bizonyos magasságig tilos volt téglákat, vályogtéglát, gerendát felhasználni, hanem a környékbeli gabii vagy az albai hegyek kőfejtőiből kitermelt peperint kellett használni, mert ez a kőfajta ellenállott a tűznek.
A nagy újjáépítéshez rengeteg munkáskézre volt szűkség, ezért a császár elrendelte, hogy a jövőben egy bűnözőt se ítéljenek halálra, hanem minden elítéltet hozzanak a birodalomból kényszermunkára Italiába. (Sueton. Nero 31.)

Nero maga is a kárvallottak közé tartozott. A tűz elpusztította a Palatínuson álló császári paloták nagy részét. Ezért, felhasználva az alkalmat, megszerezte a romok eltakarítása után üressé vált telkek jelentékeny részét, hogy ott a maga számára nagyszabású palota együttest építtessen. Severust és Celert lelkesítette a feladat, hogy a császár szertelenül csapongó képzeletének tetsző hatalmas palotát emeljenek. Ez ne legyen ismert épülethez hasonló, hanem valami különleges, amely majd az Aranyház (Domus Aurea) büszke nevét kapja!
A tűzvész okozta megrázkódtatás egy időre kijózanította a császárt, de új palotájának tervezése, az építkezés gondolata megrészegítette, és valami rendkívülire vágyott, ahol majd „végre ember módjára kezdhet lakni.” (Sueton. Nero 31.) Ezzel a kijelentésével utalt arra, hogy a Serviliusi Kertekben berendezett „szükséglakás” kényelmetlenségét fellettebb terhesnek érzi.

Az új császári palota építésében merőben újszerű elgondolást kíván a tervezőktől. Míg Augustus beérte a hagyományos, előkelő polgári ház egyszerűségével, amivel hangsúlyozni kívánta, hogy ő, a princeps nem egyéb, mint első a polgárok között, addig Tiberius már egészen nagyvonalú, hatalmas palotát emeltetett a Palatínuson, közel ama kunyhóhoz, amelyben - a monda szerint - még Romulus, Róma megalapítója és első királya meghúzódott.
A bizonyára nem épelméjű Gaius Caligula tovább fejlesztette császári elődjének palotáját. Talán azt akarta megmutatni a világnak, hogy a római birodalom isteni uralkodójának lakóhelye túltesz a Ptolemaiosok nagyhírű alexandriai palota együttesén! Most azonban mind a tiberiusi, mind a caligulai császári palota, úgyszintén a Nero építtette Domus Transitoria nagyrészt elpusztult.

Nero nem a hagyományos császári palotát akarta újjá éleszteni, hanem óriási kiterjedésű parkban álló palota, s egyéb épületek tervezését rendelte meg. (A modern kutatás szerint, az Aranyház együttese és parkja a mai Monte Cello déli lejtőjétől északi irányban [a Colosseum felé] a Via Cavourig terjedt; nyugaton a Palatínusra támaszkodott, északkeleti határa mintegy a Sta. Marfa Maggiore, délkeleten pedig a Via Labicana lehetett.)
Az egész terület mintegy ötven hektár volt (összehasonlításként: a Vatikánvárosé ma negyvennégy hektár). Az óriási parkban, modern szóval élve, „angol-kert”-ben természetesnek ható elhelyezésben pázsitszőnyeg, ligetek, cserjék, fák, bokrok váltakoztak. Nagy tavat létesítettek (helyén áll a Colosseum), és hogy Nero számára a bukolikus élet örömeit elővarázsolják, táblákba gabonát vetettek, mellettük legelőket létesítettek, szőlőket ültettek. A nagy park elkerített részében szelídített vadállatok, jámbor háziállatok szabadon jártak-keltek.

Ehhez a hatalmas parkhoz, a tóhoz a vizet elő kellett teremteni. A nemrég épült Aqua Claudiából a vizet külön vezetékkel szállították, a fürdéshez kisebb vízvezetéket építettek, hogy a Rómától keletre fekvő, az ókorban - és ma is - oly kedvelt Aquae Albulae kéntartalmú forrásának vizét elhozza. Maga a császári palota - modern feltevés szerint - inkább a hellenisztikus dél-italiai villaépítkezésre emlékeztetett, mint a korábbi Róma-városi palotákra. Ma mindebből semmi nem áll, de a kutatás szerint, hasonló típusú kisebb villák falfestményeken (mint például M. Lucretius Fronto pompei házában) láthatók.
A nagy palota épület mintegy háromszázhetven méter hosszú frontjával a Mons Oppius északi lejtőjére támaszkodott. Közepén hatalmas ötszögletű, félköríves csarnok (exedra) helyezkedett el, amelyből szobák nyíltak. Az észak felé néző bal szárnyát négyszögletes oszlopcsarnok díszítette. A középen elhelyezett hatalmas szökőkút vize a szobákba áramló levegőt kellemesen hűsítette.
A jobb szárny délre néző ablaktalan lakóhelyiségeit a meleg délelőtti és déli órákban pihenésre használták, a levegőt és a világítást a mennyezeten levő nyílásokon át kapták. A palotát mind az idősebb C. Plinius, mind Suetonius még látták, és nem annyira elragadtatott ámulattal, mint inkább neheztelően szemlélték a túlzott pompát. Főként Suetonius ír a nerói palota káprázatos fényűzéséről.

Az ebédlőhelyiségekben elefántcsont lapokkal kirakott kazettás mennyezet volt, lapjaikat ki lehetett nyitni, hogy a nyílásokon keresztül virágokat s csöveken át finom illó olajakat, drága illatszereket szórjanak a vendégekre. A helyiségek falalt nem csupán festmények ékesítették, aranylemezekkel, ékkövekkel s finoman megmunkált különleges cappadociai kőzettel, a phengites-szel borították. (A phengites az alabástrom egy fajtája; arról nevezetes, hogy fehér színű és kemény, mint a márvány, és még ott is, ahol barna erezet szőtte át, áttetsző volt. Plin. N. H. XXXVI 22, 163.)
A fogadóhelyiségekben levő fülkéket remekművű bronz- és márványszobrok ékesítették, közülük néhány reánk is maradt. A legismertebbek közé tartozik a harcoló gallus, a libás fiú, és Nero egyik kedvence, a ma is méltán megcsodált Laokoon-csoport.





Nero képzeletét mindig foglalkoztatta Trója tragikus sorsa, Troica címmel eposzt is írt. (Iuven. Sat. VIII 221. Dio LXII 29.) Most pedig Trója pusztulását képzeletében összekapcsolta Róma égésével. Az istenek büntetéseként kígyók megfojtották Laokoont és fialt, mert figyelmeztetni akarták honfitársalkat a veszélyre; Nero valami összefüggést érzett ebben is a Város pusztulásával, ezért egy szoborcsoportban megmintáztatta, és a művet a palotában felállíttatta. (Amikor a remek alkotást mintegy másfél ezer év múlva megtalálták, a kiemelésnél Michelangelo is jelen volt, és a mű nagy hatással volt későbbi művészetére.)
Stukkók, freskók díszítették a szobákat, a látszatperspektívában megfestett tájképek szinte felnyitották a falakat, a helyiségeknek nagyobb távlatokat nyújtottak.
A falfelületet különleges rajzú, finom festmények borították; virágok, madarak, képzelet szülte állatok üde színű kompozíciói kápráztatták el a nézőket. Művészük bizonyos Amulius, római polgár volt, aki mindig togájába öltözve, méltósággal dolgozott, öltözetét még az állványon állva sem vetette le. (A nagy munkát bizonyára nem egyedűt, hanem segédeivel együtt végezte el.) Nero - talán féltékenységből, hogy másnak ne dolgozzék, vagy a reá bízott feladattól más megbízás el ne vonja - szinte fogságban tartotta a festőművészt a Domus Aurea falfestményei maradtak élete főművei. (Plin. N. Η. XXXV 10, 120.)

Az elpusztult, betemetett császári palotára 1489-ben, a renaissance fénykorában véletlenül bukkantak rá. Fölfedezői, nem tudván hol járnak, barlangnak (olaszul grotta) vélték. A bizarr mintájú festmények megragadták a „barlang” művész látogatóinak, Raffaellónak és fiatal tanítványainak, Giulio Rοmanónak, valamint Giovanni da Udinénak képzeletét (utóbbi a nevét is bekarcolta a falba). Raffaello éppen ez idő tájt kapott megbízást a vatikáni palota loggiáinak festésére. Amuliusnak a művészete annyira hatott reá, hogy tanítványaival az ő modorában díszítette a falfelületeket és azokat - az antik minták feltalálási helyéről - grotteschénak nevezték. (Ez a groteszk szó eredete.)
Még a Domus Aurea építésének, a Város helyreállítási munkálnak megkezdése előtt Nero két műértőt küldött a görögök lakta tartományokba, hogy az ott még bőven feltalálható műkincsek javát gyűjtsék össze mind a maga palotája, mind Róma középületeinek és tereinek díszítésére. Hogy ezeket a remekműveket a városok lakossága nem szívesen engedte át a „fosztogató rómaiaknak”, az természetes.

A római közvélemény sem nézte jó szemmel a császár palotájának óriási építkezését. Csípősen meg is jegyezték, ha a Domus Aurea építése így folytatódik, Rómában csak Nero számára jut majd hely, a Város lakóínak a szomszéd városokba kell költözniük. (Sueton. Nero 39.) A palota belül is lenyűgöző látványt nyújthatott. Az építkezést Nero életében nem fejezték be, valószínűleg soha nem lakott benne. Halála után rövid ideig még folytatták az építkezést, azután - hogy Nero gyűlölt személyére semmi ne emlékeztessen - részint lerombolták, részint más épületek céljára használták fel.
Mióta módszeres és tudományos feltárása folyik, egyre többet sikerül megtudni Nero híres palotájának egyes részleteiről. (A mai látogató jóformán semmit nem lát a hajdani pompájától, díszeitől megfosztott, remek palotából. A reánk meredező rideg szürke falak kiábrándítóan hatnak. Csak a boltívek maradványaiból, a néhány feltárt helyiség méreteiből lehet az egykori Domus Aurea nagyszerű arányaira következtetni.)

Nem maradt reánk, többek kőzött, az a híres óriási bronzszobor sem, amelynek megmintázására Nero a híres szobrászt, Zenodorost Rómába hívta. A százhúsz láb (harminchat méter) magas szobor a Domus Aurea előcsarnokában, a vestibulumban állott, hatalmas méreteivel elképesztette a rómaiakat, akik colossusnak nevezték. (Plin. N. H. XXXIV 7, 18, 45.) A szobormű Nerót a Napisten, Helios-Sol képében ábrázolta. Emlékezzünk, hogy a fiatal császárt Seneca az Apocolocyntosisban (4, 28) Apollóhoz, a szépművészetek isteni védnökéhez hasonlította, Apollót pedig a Napistennel azonosították.
A napban a keleti népek a világ urát tisztelték, s ez a gondolat a görögökön át a rómaiakhoz is eljutott. Már Nagy Sándor utódai is pénzérméken a Napisten koronájával fejükön ábrázoltatták magukat, a sugár korona, az isteni szimbólum, a hatalom jelképe volt. Említettük, hogy Nero volt az első császár, aki Rómában így ábrázoltatta magát.




Forrás: Ürögdi György - Nero (Gondolat 1977)