Most szinte látom a nagy zavart a fejekben, ahogy próbálja ki-ki összerakni a szópárosítás magasabb értelmét, de folyvást mellékvágányra téved. Tehát véletlenül sem arról van szó, hogy a megvetett szakma gyakorlása pőreséget feltételez, hanem sokkal inkább arról, hogy mindkét fogalom az álszentség táptalaja, a teljes ambivalencia forrása.

Tudjuk, hogy a meztelenség legtermészetesebb állapotunk, mégis szégyelljük és mások meztelenségét is – az adekvát helyzetektől eltekintve – viszolyogva fogadjuk. A prostitúciót elítéljük, erkölcsileg megbélyegezzük, mégis mindahányan prostituáltak vagyunk. Aki ezen mosolyog, az tálán nem annyira, mint az, aki a kategorikus kijelentésen felháborodik. Vagy talán a mosolygó sem kevésbé, csak neki nem olyan rossz a véleménye a prostitúcióról, több örömöt talál benne, akár a jó kurva.

Nem (csak) azért viselünk ruhát, mert fázunk, hanem mert meztelenségünk olyan szinten idegenné vált, hogy már saját testünktől is idegenkedünk. A meztelenség természetessége merő teória marad, legtermészetesebb állapotunkat szégyenteljesnek éljük meg.

Pedig nem volt ez mindig így, se a meztelenséggel, se a prostitúcióval. Mindkettő a keresztény erkölcsök intoleranciájának esett áldozatúl. A keresztény hit tana, a testet a bűn forrásaként jelöli meg és a testiség minden megnyilvánulását elítéli, a szexualitást meg már magával az ördöggel azonosítja.

A prostitúciót még az egyháznak sem sikerült teljesen visszaszorítania – ebből is látszik mekkora valós társadalmi igény van rá – de megpecsételni annál inkább. Korábbi kultúrákban az ellenszolgáltatás fejében történt „szerelmi“ szolgáltatások megítélése semmivel sem volt rosszabb egyéb szolgáltatásoknál. Természetesen itt is, mint minden más munkánál, voltak magasabb és alacsonyabb szintek, de társadalmi megbélyegzettségről szó sem volt.

A görögök idealizálták az emberi testet, a szépség mércéjévé tették, s meztelenségükből nem hogy nem csináltak nagy ügyet, az szinte az önmegvalósítás részévé vált. Az olimpiák sportolói meztelenül küzdöttek meg egymással, s a nézők nem csak sportteljesítményeikben, testük szépségében is gyönyörködtek. A hetérák, a hivatalos örömlányok pedig a társadalom megbecsült tagjai voltak.

Mi messzire kerültünk attól az emberléptékű világtól, amiben mindennek mértékéül az ember, a szépség mértékéül pedig az emberi test számított. Kár, mert én ettől érzem úgy, hogy nem jó helyre születtem. Ez folyamatos „visszavágyódásaim“ oka a görög életideálokhoz.

Ma valahogy így állunk ehhez a kérdéshez: Az Isten teremtett egy pár szép embert – őket látjuk folyvást a magazinok címlapján – a többi csúnyát pedig be kell takarni ruhával! Vajon azért „csúnya“ az ember, mert ruhában jár, vagy azért jár ruhában, mert csúnya? Meggyőződésem, hogy az ember egészségesebb és szebb lenne, ha rendezni tudná viszonyát testéhez és nem bújtathatná mindenkor hibás életszemléletéből eredő testi „fogyatékosságait“ jótékony göncei alá. Testtudata fejlődéséhez elengedhetetlen a meztelenség felvállalása.

A prostitúció pedig azért olyan „mocskos“, mert a „jópolgári” erkölcsök a társadalom árnyékvilágába száműzik. Nyilvánvalóan csak magukra kevésbé adók vállalják fel ilyen körülmények között. Teljes rehabilitáció és szalonképesség mellett még azok is csodálkoznának a nők hajlandóságán, akik ezt illetően eddig sem bizonyultak túl naivnak.

Minthogy a prostitúció szavunk negatív, a prostituálódás minden más válfaját is a kurválkodással tesszük egyenlővé. Egyébként az is. Hogy most főnökünknek hajbókolunk, mikor legszívesebben megfojtanánk, vagy akkor mosolygunk, ha vicsorogni lenne kedvünk, vagy éppen lábunkat tesszük szét, mikor a legkisebb hajlandóságot sem érezzük, egyre megy. Mindezt jól felfogott érdekből tesszük. És ha a kurváról nem lenne olyan rossz a véleményünk, magunkat sem kéne magunkban oly mélyen elítélni.