Egy különös álom
"Úgy tíz nappal ezelőtt, nagyon későn feküdtem le. Fent voltam, mert fontos küldeményeket vártam a harctérről. Nem lehettem régóta az ágyban, amikor álomban zuhantam a kimerültségtől. Hirtelen tompa zokogást hallottam, mint amikor egy csomó ember sirat valakit. Gondoltam, elhagyom ágyam, és lebotorkálok a földszintre. A csöndet ismét megtörte ez a szívszaggató zokogás, de a gyászolók sehol nem voltak. Szobáról-szobára mentem, sehol egy teremtett lélek, de a gyász szívszorítóan szomorú hangjai végig elkísértek. Minden szobában világosság volt, minden tárgyat jól ismertem: de hol vannak ezek az emberek, akik úgy gyászolnak, mintha a szivük szakadt volna meg? Törtem a fejem, de közben meg voltam rémülve. Mit jelenthet ez az egész? Eltökélten, hogy megkeresem ennek a misztikus és megrázó jelenségnek az okát, folytattam utamat, mígnem elértem a Keleti Szobához, ahova be is nyitottam. Megrendítő látvány fogadott. Előttem egy ravatal állt, melyen egy holtest feküdt, halotti lepelben. Körben katonák álltak, akik úgy tűntek, díszőrséget állnak. És egy nagy csődület is volt ott, sokan gyászos arccal nézték a holttestet, akinek arca le volt fedve, mások csendben sírtak. "Ki halt meg a Fehér Házban", kérdeztem az egyik katonát. "Az Elnök", volt a válasz, "egy merénylő ölte meg". Akkor a tömeg hangosan felzokogott, mire felriadtam álmomból. Aznap éjjel nem aludtam többet, és bár ez csak egy álom volt, különös módon felzaklatott, mint még eddig soha semmi."
Abraham Lincoln egy este barátai és felesége, Mary Todd Lincoln társaságában mesélte el, még mindig kicsit zaklatottan ezt az álmot. Persze különös, ha az ember ilyesmit álmodik, de azért Lincolnt ismerve nagy megdöbbenést nem keltett beszámolója. Néhány kedves szóval elütötték a történet keltette zavart. Hisz mindenki úgy ismerte az elnököt, mint aki vonzódik a tragédiákhoz és a melankolikus dolgokhoz, kedvence Shakespeare és Edgar Poe "Hollója", s telve van búskomor gondolatokkal a halálról és az elmúlásról. Kinek legyen hát ilyen álma, ha nem neki? Akinek levelei, beszédei olyanok, mint akinek a halál már egyfajta monománia. Fél a megőrüléstől is, s mióta elnök lett, egy korty alkohol nem folyt le a torkán. És az egész történet olyan volt, mint Calpurnia jósló álma a "Julius Caesar"-ban. Végülis ez nyugtatta meg a többieket, és ez zaklatta fel Mary Toddot. Talán csak azon töprenghetett el a társaság némely tagja, hogy miért volt letakarva az Elnök arca.
Aztán napirendre tért mindenki a dolog felett, ő maga is tréfával ütötte el, s másnap már csak úgy tekintették, mint Lincoln szokásos tragikus életérzésének egy jelét.
Mert egyébként az elnöknek volt humora is, talán ellensúlyozandó személyisége komor hatását. Mikor pl. McClellan tábornok hezitált, hogy megtámadja-e a déliek fontos városát, Richmondot, Lincoln így unszolta a támadásra: Kedves Generálisom, ha most épp nem akarná használni hadseregét, szeretném úgy kölcsönkérni Öntől egy-két napra." Egy ízben pedig, mikor kétszínűséggel (angolul "kétarcúsággal") vádolták, némi öniróniával így replikázott: "Gondolja, hogyha volna egy másik arcom, hordanám tovább ezt, ami rajtam van?"
Kunyhóból a Fehér Házba
A kis Abe 1809 február 12-én látta meg kis döngölt padlójú, egyszobás gerenda kunyhójuk füstös mennyezetét. Fiú, visított fel nővére. Apja életében először és utoljára rövid időre meghatódott. A papa egyébként angol bevándorló, írástudatlan farmer, ács és durvalelkű ember volt egy személyben. Anyja törvénytelen gyermeke volt egy angol bevándorlónak, s talán ezért talált oly könnyen hitelre az a történet, hogy Abe is zabigyerek volt, s a kocsmában fogant, ahol anyja felszolgáló volt. Abe hét éves volt, mikor a család továbbköltözött még vadabb vidékekre, s ott apjával összebarkácsoltak egy 40 négyzetméteres gerendavityillót. Itt éldegéltek, Abe, a nővére és a szülők, na meg a kecskék, a tyúkok és a többiek. Aztán a mamát Abe 9 éves korában megmérgezte a tehenük, mert a legelőn mérges gombát evett, a mama meg megitta a tejét. S bár később Abe igyekezett hálás gyermekként nyilatkozni anyjáról, ezt a témát nem nagyon erőltette írásaiban, beszédeiben. Valójában, amit az élettől indításként kapott, azt a gyorsan beszerzett mostohaanyjának köszönhette. Ő volt Sarah Bush Johnston, egy három leánnyal megáldott özvegyasszony, aki mellesleg művelt és okos volt, s legjobb tulajdonságai közé tartozott, hogy Abe-t igen megkedvelte. Nyilvánvaló hogy Sarah-t az Abe-bel kapcsolatban komoly terveket szövögető Gondviselő vezérelte a koszos kis kunyhóba, nem pedig a durvalelkű ács iránt érzett leküzdhetetlen vonzalma. Sarah, mint valami védangyal állt ki a fiú mellett apjával folytatott gyakori vitáiban, s megtanította írni-olvasni, mi több, gondolkodni. 17 éves koráig Abe élte a határmenti farmerek kemény életét; túrta a földet, ácsolta a házakat, csendesebb estéken a kandalló tűzénél olvasgatott, ha odafért a tűzhöz abban a tömegszállásban, amit otthonnak neveztek. Az unalmas egyhangúságot csak olykor törte meg az egy-egy nyilazással egybekötött csete-paté az indiánokkal.
|
