A középkor a szerelmi tematika szempontjából meglehetősen sokszínű, ami egyrészt a korszak hosszúságának, másrészt pedig kettősségének - a világi és egyházi kultúra párhuzamos jelenlétének - köszönhető.

A korai középkor még a barbárvilág, a különböző csodás történetek, azaz legendák ideje, amikor a férfi-nő kapcsolat nem szerelmi, hanem gazdasági alapokon nyugszik

Kép: Trisztán és Izolda

Az "öreg" király (kb. 40-45 éves) férjhez adja lányát a legtehetősebb kérőhöz, attól függetlenül, hogy szeretik-e egymást a fiatalok vagy sem. Így az újdonsült feleség a szobájában búsul, míg a lovagi tornán meg nem pillantja a daliás lovagot, aki rabul ejti szívét. Azonban a szerelmesek nem lehetnek egymáséi, hiszen az otthonától távol lévő férj búcsúzóul erényövet ajándékoz személyes használatra nejének, de a kulcsát természetesen magával viszi a hosszú útra. Így jön létre a lovagi költészet legnagyobb ihlető témája, a plátói szerelem, mely a dalnokot egy nagytekintélyű úr csodaszép és mindig szőke hitveséhez fűzi. Trisztán és Izolda beteljesült szerelméhez hasonlót tehát csak a lovagregényekben és eposzokban olvashatunk.

Még a középkor legnagyobb költőóriása, Dante is csak éteri jelenségként, megközelíthetetlen, szinte angyali teremtésként emlegeti szerelmét, Beatricét, akibe kilenc évesen lett szerelmes, mikor megpillantotta a lányt egy templomban. Az Úr azonban hamar magához szólítja a hölgyet, így a halálosan szerelmes Dante már nem is reménykedhet a kapcsolat szorosabbá válásában. Az Isteni színjátékban azonban már megjelenik a viszonzott szerelem Paolo és Francesca tragikus végkimenetelű története kapcsán.

A nagy késő középkori drámaíró, Shakespeare (aki a férfiak iránti vonzalmát még szonettbe is öntötte - LXXV. szonett) is ismerhette a művet, mikor megírta a Rómeó és Júliát, a családaik ellenségeskedésének áldozatul eső szerelmes pár kálváriáját. A korra jellemző erős egyházi befolyásoltság, dogmatizmus és a végletekig vitt bigottság és prüdéria rányomta a bélyegét az irodalmi alkotásokra is, így rengeteg egyházi témájú, szigorú erkölcsöket hírdető mű látott napvilágot.

Azonban ellenpéldával is szolgál a XIV. század, s pedig napjainkig a világ egyik legnagyobb novellaírójával, Bocaccioval, aki pajzán, erotikus, szabadszájú, határokat feszegető, pajkos és érdekfeszítő novellafüzérével, a Dekameronnal a kor legizgalmasabb mesterévé vált. A csattanóra végződő, többnyire a szerelmet, a testiséget, a megcsalást, ill. mások eszén való fondorlatos túljárást középpontba állító rövid írások azonban mégis megfelelnek az elvárásoknak, hiszen kimondatlanul ugyan, de mindig valamilyen magasabb mondanivalót rejtenek magukban, tanító és nevelő szándékúak, mulatságos és könnyed mivoltuk ellenére is.

Schimnoutz Nikolett